Vannak napok, amikor a lélek úgy kong bennünk, mint egy üres csésze, amely várja, hogy végre megtöltsék.
 Vannak pillanatok, amikor megengedjük magunknak, hogy újra teljessé váljunk egy puha fénnyel, egy megnyugtató illattal, vagy csak a saját jelenlétünk csendes igazságával.

Minden ember megérdemli, hogy egy pillanatra megálljon, és megölelje önmagát. A szeretet, a figyelem és a gondoskodás nem jutalom — hanem lélegzet.
Mindannyiunknak vannak történetei.
Mind hordozunk terheket, csendeket, végtelenbe nyúló gondolatokat. Sebeket, amiket nem lát senki — és vágyakat, amiket nem merünk hangosan kimondani.
De hordozunk fényt is. Apró, makacs fényeket, amelyek nem hagynak bennünket elfelejteni,
hogy a gyógyulás nem egyszerre érkezik, hanem lassú, gyönyörű mozdulatokban.

Egy nyugodt estében.
 Egy ölelő illatban.
 Egy olyan tárgyban, ami emlékeztet, hogy számítasz.

A Momo ebből a fényből született.

Azoknak, akik elfáradtak.
 Azoknak, akik újrakezdenek.
 Azoknak, akik szeretnék végre szeretni azt, amit a tükör mutat.
 Azoknak is, akik még csak tanulják, hogyan kell.

Kislányként sokat álmodtam erről a pillanatról —
 arról, hogy egyszer megteremthetek egy helyet, ahol a lélek fellélegezhet. Ahol az emberek nem sietnek tovább, hanem megállnak egy pillanatra,
és végre észreveszik: értékesek.
A saját jelenlétük is ajándék.
 Megérdemlik a törődést, a meleget, az ölelést — önmaguktól is.
Momo egy régi, bennem hordott vágy beteljesülése:
segíteni másoknak felfedezni azt, amit gyerekként már sejtettem —
 hogy a szeretet nem mindig hangos, nem mindig látványos, de mindig ott van, ha adunk neki helyet.

Ezért született meg minden illat, minden fény, minden apró ölelés, amit készítek.

Hogy emlékeztessen: számítasz.
 Most is. Ma is. Minden nap.
Öleld meg magad újra.